Vágányzár
Apró lábacskák lépdeltek
a peron meleg betonján. Mindig egyre kijjebb merészkedtek, amíg
egy kecses ugrással a sínekre nem érkeztek.
A keskeny fémen
lélegzetvisszafojtva, minden figyelmét maga elé összpontosítva
haladt. Lassan helyezte egyik lábát a másik elé, s még karjait
is kinyújtotta, hogy egyensúlyát el ne veszítse. Már tíz-húsz
métert is megtett, teljes elővigyázatosságban, amikor egyszer
csak fölnézett, s visszaugrott a peronra. Hátat fordított és
odébb ballagott. Leült a betonra és a távolba meredt, oda, ahol
már a két sín összeér.
- Hát te már megint itt vagy? - szólította meg egy hang -Tudod, hogy anya nem szereti, ha itt játszol.
Felsegítette a még mindig
ülő kislányt, megfogta a kezét és hazakísérte. A kislány nem
nézett hátra, de érezte, hogy figyelik.
*
Egy elvénhedt, fáradt láb
lépdelt a meleg peronon.
Mikor elérkezett szokásos
helyére, megpihent. Kinyitotta kis kempingszékét és kényelembe
helyezte magát. Leült és a távolt kémlelte, szemeit a
messzeségen pihentette, oda nézett, ahol már a két sín összeér.
Ahogy a tájat figyelte,
látni vélte azt a hatalmas, megrakott vagont, mely
megállíthatatlanul indult meg annak idején. Ilyenkor mindig, még
annyi év után is könnyek szöktek a szemébe, ő pedig csak
hagyta, hadd folyjon le az arcán. Mással nem is foglalkozott most,
csak az emlékeivel. Ahogy ott ült, apró zajokra lett figyelmes.
Halk lépések közeledtek felé. Odanézett és egy szőke, göndör
fürtös kislány egyensúlyozott a sínen, de amint meglátta őt,
elment onnan és csak tisztes távolságból figyelte azt, amit az
imént ő.
- Milyen kicsi és ártatlan ez a kislány. Sejtelme sincs arról, hogy ahol ő most játszik, ott ugyanekkora kislányok sorsa pecsételődött meg örökké- gondolta szomorúan.
*
Frissen sült hús és főtt
krumpli illata járta át az egész konyhát. Ádám megmosta húga
kezeit és arcocskáját, majd leültek az asztal köré. Anyjuk már
várta őket.
- Hol kóboroltál már megint kislányom? - Emili, a kislány nem felelt, csak lehajtotta a fejét – Már megint az állomáson voltál? Mondtam, hogy ne menj oda, nem neked való hely.
- Hagyd anya, nem volt egyedül, ott volt az az öreg úr is – szólt közbe Ádám békítően.
- Nem érdekel ki volt ott, nem mehetsz oda többé – felállt és a főzéshez használt edények mosogatásához kezdett. Nem is mosogatott, inkább csak a tálakat simogatta, gondolatai messze jártak, keserű emlékek jöttek elő benne.
- Anya, minden rendben? - szakította félbe gondoltait Ádám kedves hangja. Gyorsan összeszedte magát és megfordult.
- Persze kicsim, most lepihenek, kissé elfáradtam. - Kötényét levette és kiment a konyhából.
A két gyerek egymásra
nézett, de nem szólt egymáshoz. Csak a villák csattogása keltett
zajt.
*
Csak a
villa csattogása keltett zajt. Egyedül ült Ernő a kis konyhában,
s csendben ebédelt. Arra gondolt milyen finoman főzött Irén annak
idején. Talpraesett háziasszony volt. Soha nem volt egy rossz
szava, még a szűkös időben is tudott gazdálkodni abból, amijük
volt. Csendben tűrte, hogy saját hazája megfossza mindenétől.
Mit is tehetett ő ellene? Először a jogoktól, a vagyontól, a
szabadságtól, emberi méltóságtól, majd az élettől. De mit is
tudhatott ő előre? Akárki ebben a kis falucskában, mit tudhatott
előre? A háborútól meggyötört ország a békére, szabadságra
vágyott, s arra, hogy vége legyen ennek a szörnyűségnek. Ki
gondolta akkor, hogy a már évek óta tartó világháborúban jöhet
még rosszabb rájuk?
*
Piroska
a kapu előtt állt, s hosszan megnyomta a csengőt. Ott álldogált
pár percig, már majdnem újra csengetett, amikor meglátta Déri
Fanni nagymamáját az ajtóban. Amikor kilépett és meglátta őt,
ijedt arca kissé megenyhült, s kicsoszogott a kapuig. Elmondta,
hogy Fanni most nem mehet játszani vele, hiszen nemsokára
megkezdődik a kijárási tilalom és egyébként is veszélyes ilyen
kislánynak az utcán mászkálnia ilyenkor. Piroska csalódottan
köszönt el a nénitől, majd játszópajtás híján elindult
hazafelé. Nem értette miért nem játszhat a legjobb barátnőjével,
miért kell velük máshogy bánni, mint vele, miért nem szabad
nekik olyat tenni, amit neki igen. Miben más a Fanni nála? Már
régóta barátnők voltak. Az iskolában egymás mellé kerültek, s
azóta együtt jártak a játszótérre, vagy akár nyáron fagyizni.
De a háború megváltoztatott mindent. Az iskolában kiközösítették
kedves barátnőjét, egyre rosszabb lett a helyzet. Még egy sárga
csillagot is föl kellett varrnia a kabátjára. Mikor a szüleit
kérdezte efelől, ők csak csitították őt, és megkérték, hogy
ne foglalkozzon vele, nehogy ők is bajba kerüljenek.
Egy idő
után viszont belefáradt a sok megválaszolatlan kérdésbe, s egy
nap elindult Fanniék háza felé, hogy beszéljen barátnőjével.
Azonban amint befordult az utcájukba, csendőröket vett észre,
akik bemennek házakba és kihajtják az ott lakókat, beleértve
Fanniékat is. Mindenki csak egy bőröndöt vihetett magával, s
csendőrökkel kísérve ballagtak lassan a falu szélére. Piroska
távolról követte a menetet, tudni akarta hova viszik őket. Az
embereket, a falu lakosainak egy részét, a sok szomszédot és
ismerőst a vasútállomásra vezényelték. Nagyon nagy volt a
tömeg, annyi volt bennük a közös, hogy mindannyian sárga
csillagot viseltek.
Órák
hosszat álldogáltak ott az emberek, s várták, hogy történjék
valami. Amikor elfáradtak a bőröndjeiken helyezkedtek el, a
családok együtt, nehogy elkeveredjenek ennyi ember között.
Piroska meglepődött, hogy még csecsemőket és időseket is
látott. Még ők sem maradhattak otthon. Közelebb nem mehetett,
mert a csendőrök mindenhol ott voltak, s árgus szemekkel
figyelték, nehogy valaki meglépjen. Mivel elég régóta ott voltak
Piroska hazaszaladt egy kis kenyérért és vízért, hátha oda
tudja csempészni Fanniéknak, hiszen biztosan megéheztek ennyi
várakozás után. Úgy szaladt, ahogy csak bírt, otthon besurrant a
konyhába, s egy köténybe csomagolta az elemózsiát. Mire
visszaérkezett az állomásra nagy nyüzsgés fogadta. Hatalmas
marhavagonok álltak a sínen, oda küldték be az összegyűjtött
tömeget. Hangzavar volt, az egyenruhások sürgették az embereket a
beszállásra, a családok viszont kétségbeesetten küzdöttek
azért, hogy együtt maradhassanak. A vagonok sorra teltek meg egymás
után. Piroska földbegyökerezett lábbal állt. Hirtelen
észrevette, amint éppen fölrakják Fannit a vagonba. Egészen
kívül volt. Akkorát kiáltott, amekkora csak kitellett tőle, de ő
nem hallotta meg. Már zárták be a súlyos ajtót, amikor Fanni
megfordult, s pillantásuk összetalálkozott. Könnyes szemmel
álltak mind a ketten, s bár nem tudták mi jön ezután,
megérezték, hogy most hosszú, hosszú időre el kell búcsúzniuk.
Az ajtó bezáródott, s elnyelte a tömeget a rengeteg vagon. Senki
nem maradt utánuk. Piroska még sokáig nézett a vonat után.
*
Csendben
ültek bőröndjeiken egymás kezét fogva. Ekkora sokadalomban nem
kockáztatták meg, hogy elveszítsék egymást. Nem kíváncsiskodtak
tovább, a szigorú tekintetű egyenruhások úgysem mondanak nekik
semmit, csak azt, hogy várniuk kell. Irén Ernő vállára hajtotta
fejét, hogy kicsit megpihenjen s azon gondolkodott, vajon mindent
bepakolt-e a nagy sietségben. Pár váltás ruha, fogkefe, ágynemű,
kedvenc verses kötete, evőeszközök, egy kis ételcsomag, s egyéb
apróságok. De ki tudja mire lehet majd szükségük ott? Ott. Hol
lehet az az ott? Ernő, fiatal felesége mellett az embereket
figyelte. Ült a közelükben egy kisgyermekes család. A fiúcska
unatkozott, s egyre csak arról kérdezte a szüleit, hogy mikor
mehet játszani és meddig kell még itt maradniuk. A szülők
türelmesen csitítgatták, s meséket mondtak neki, de félelem
látszott a szemükben. Volt ott egy magányosan üldögélő
öregember, aki tennivaló hiányában egy vaskos könyvet olvasott.
Amott egy öregasszony sóhajtozott barátnéjának, s hangosan
panaszkodott afelől mi lesz az ő frissen elkészített ebédjével,
amit a konyhában hagyott.
Egyszer
csak egy hatalmas vonat gördült be az állomásra, de különös
módon nem vasúti kocsikat, hanem marhavagonokat hozott magával.
Mindketten felálltak, de még mindig fogták egymás kezét, most
még szorosabban. Az ajtók kinyíltak, s az embereket terelték
befelé. Egymásra néztek, fölvették csomagjukat és közeledtek a
sötét térbe, mást úgysem tehettek. A gyerekek sírtak, az
asszonyok jajgattak, a férfiak, már amennyien még voltak csendesen
engedelmeskedtek.
A
vagonok megteltek, még sokan is voltak, egymáshoz préselődtek,
tapodtat sem tudtak mozdulni, de két kéz még mindig
elszakíthatatlanul összefonódott.
*
Piroska
nem járt többet az állomáson, még a közelébe sem ment.
Elveszített valakit, aki sokat jelentett számára, véget vetettek
legkedvesebb barátságának, Fanni hiánya évekig szomorúsággal,
fájdalommal töltötte el, s még felnőtt korában is belesajdult a
szíve akárhányszor eszébe jutott. Az élet mégis ment tovább, a
háborúnak vége lett, ő férjhez ment, született két gyermeke, s
most pont ők hozzák föl tudatlanul is ezt a szívszaggató
emléket.
A
szobájában ült, s engedte, hogy a rég felgyülemlett könnyek
végre kiszabaduljanak, s egy kis megnyugvást hozzanak számára.
Engedte, hogy elöntsék az érzelmek, hogy a sírás végül
megnyugtassa. Eszébe jutottak a vidám percek, miket Fannival -akit
soha többé nem látott- együtt töltött, kislányos játékaik és
gyermeki csínyjeik.
Másnap
komoly elhatározásra jutott. Ki kell mennie az állomásra, ahol
utoljára látta őt. Ott szeretne megemlékezni róla. Visz egy
csokor virágot, vagy talán követ is oda, az ő emlékére. Erőt
gyűjtött, összeszedte magát és kiment a kertbe, hogy szedjen egy
kis virágot. Ádám és Emili követték őt, de nem szóltak hozzá,
látták, hogy most nem szabad őt zavarni, ezért csak figyelték
őt. Mikor hátrafordult meglátta a két kis kíváncsi szempárt,
melyek rá szegeződtek, megsimogatta fejüket, rájuk mosolygott és
elindult a kapu felé.
Mikor
kiért az állomásra egy idős embert látott ott ülni a peronon.
Amikor észrevette Ernő, hogy az asszony egy virágot és egy követ
helyez a sínre, föltápászkodott, és elindult felé. Ő is
megfogott egy követ és a másik mellé helyezte. Piroska
megértette, hogy hasonló fájdalomban osztoznak, ránézett és
megölelte. Nem kellett beszélniük egymással, szavak nélkül is
átérezték egymás veszteségét, tudták, hogy ezen a helyen
mindketten elveszítettek valakit, valakit, aki fontos volt számukra.
Biztos távolból figyelték az érzelemdús perceket a gyerekek,
megfogták egymás kezét és hazaballagtak. Tudták, hogy anyjuk és
az öregúr valami olyat élt át, mely megváltoztatta életüket, s
időre van szükségük.
Időre
volt szükségük, de megegyeztek, hogy beszélniük kell arról a
végzetes napról, azokról az emberekről, azokról az értékekről,
akiktől megfosztották őket, mert emléküket az tartja életben,
ha minél többen hallanak róluk.
Magas színvonalú írás. Külön dicséretet érdemel az utolsó bekezdés, mert valóban ez minden (meg)emlékezés lényege. Nagyon jó lett, gratulálok, várom az esetleges folytatást, vagy más műveket.
VálaszTörlésKöszönöm!
VálaszTörlésLesz még hasonló témájú írás.