A new beggining

Egy új kezdet

A férfi mereven bámult az őszbe, a kávézóban üldögélve. Az idő nyirkos volt, az eső szivárgott, s a fák úgy hullajtották megsárgult leveleiket, mintha csak megszokásból tennék. A férfi valahol messze járt. Mélyen belemerült gondolataiba, mert csak másodjára hallotta meg a pincért, aki kávéval kínálta. Nem kért.

A szomszédos asztalhoz egy fiatal hölgy ült le, s egy teát rendelt. Nem lehetett több huszonhárom évesnél. Mikor meglátta a szemben ülő férfit hirtelen furcsa érzése támadt, mintha ismerné. Régi emlékei között keresgélt, de semmit sem talált. Ennek ellenére rokonszenvesnek találta őt.

Amikor a férfi észrevette, hogy a közelben ülő hölgy le sem veszi róla a szemét, zavarba jött, felpattant a székről, és kiviharzott a kávézóból. Még az esernyőjét is bent felejtette, a pincér vitte utána az utcára. Amíg a taxira várt hirtelen mellé lépett a hölgy.

• Ismerem magát?
• Hogy mondta?
• Én ismerem magát?
• Biztos csak összetéveszt valakivel.

Csak most nézte meg a fiatal hölgyet, aki ott állt mellette. Arcának lágy vonásai a megszólalásig hasonlítottak valakire. Ettől rossz érzése támadt, biztos csak a sors fintora. Szerencsére feltűnt egy taxi az utcán, leintette, majd elment vele.

A hölgy még sokáig állt ott az utcán a taxi után bámulva, s eldöntötte, hogy ezt a dolgot nem hagyja annyiban, ki fogja deríteni, hogy ki lehet a titokzatos és mégis is erős idegen. Olyan sokáig állt ott, hogy hozzálépett egy jól öltözött férfi hosszú kabátban és kalapban.

• Segíthetek valamiben?

Felriadt gondolataiból, mint akit álmából ébresztenek.

• Ó nem köszönöm, csak elgondolkoztam.
• Miért nem bent, a meleg kávézóban gondolkodik? Meghívhatom egy kávéra?
• Nagyon kedves magától, de most sietnem kell.
• Hadd mutatkozzam be. Hegedűs András vagyok.
• Weisz Eszter.

Kezet fogtak, majd András leintett egy taxit és besegítette Esztert.

*

Ha kedd, akkor balett. A férfi, István minden kedden megnézte a színházban a balett előadást. Kedvelte őket, közel állt a szívéhez, felesége is balerina volt. Most is oda tartott, lassan, ráérősen sétált az utcán. Szokása volt, hogy sétál amikor csak az időjárás engedi. A múltheti nyirkos időjárás mostanra kissé megenyhült, az eső sem szitált, csak néha kerekedett fel a szél, hogy elsöpörje a fák alatt felgyülemlő leveleket. A fakó szürke égen nem lehetett látni a napot, s madarak híján teljesen üres volt. Mikor odaért a színházba, a jegyeladónő szívélyesen üdvözölte, a visszatérő látogatót. István vett egy jegyet a megszokott páholyába, s el is foglalta a helyét. Az előadás bámulatos volt, a balerinák eggyé váltak a zenével, úgy mozogtak, s gyönyörűen táncoltak. István mindig is nagyon élvezte a balettot, most viszont valami mégis hiányzott. Az előbb még élvezetes előadás hirtelen üressé vált. Pontosan tudta, hogy mi hiányzik, de nem akart erre gondolni, mert ilyenkor mindig elszorult a szíve. A múlt heti kávézói eseményre gondolt, s arra a fiatal hölgyre, aki végig őt fürkészte.

Az előadás után a ruhatár felé menet egyszer csak földbe gyökerezett a lába. Az ifjú hölgy, Eszter ott állt vele szemben és mihelyt észrevette őt feléje közeledett. Most már nem lehet kikerülni a beszélgetést.

– Jó estét!

• Gyakran jár ilyen előadásokra?
• Minden kedden.
• Akkor biztos szereti őket. Én most vagyok itt először, az anyukám balerina volt és mielőtt megszülettem itt lépett fel. Most, hogy Pesten vagyok gondoltam megnézek egyet.
• Milyennek találta?
• Élveztem az előadást, azok a lányok szenvedéllyel táncoltak.

Akárcsak Sára, István felesége. Senkit nem ismert, aki nála jobban táncolt. Eszter régi emlékeket hozott fel benne. Elvesztett feleségére gondolt, s ez annyira lesújtotta, hogy nem tudott megszólalni. Gépiesen elkérte a ruhatárból a kabátját és elment. Hazafelé most nem sétált, sietősen ment, szinte futott, míg haza nem ért.

Eszter nem tudta mire vélje ezt a furcsa reakciót. Elhatározta, hogy holnap reggel ismét elmegy a kávézóba hátha találkozik Istvánnal.

Eszter ugyanahhoz az asztalhoz ült le, mint egy hete, péksüteményt és egy kávét rendelt. Ahogy reggeliét fogyasztotta Hegedűs András lépett az asztalához.

• Szabad?
• Természetesen, üljön csak le.
• Mit csinál maga erre?
• Reggelizem.
• Meghívhatom valamire?
• Köszönöm nem, már rendeltem.

András egy erős, feketekávét rendelt brióssal, s, amíg várakozott, jól szemügyre vette Esztert.

• Maga nem idevalósi igaz?
• Nem, Amerikában élek. Itt éltek a szüleim, amikor én még meg sem születtem.
• Meddig tartózkodik itt?
• Még két hétig.
• Tetszik az ország?
• Szép hely. Tegnap megnéztem egy balett előadást és találkoztam egy férfival, akiről szeretnék többet megtudni.
• Segíthetek önnek ebben?
• Igen, az jó lenne.
• Mit tud róla?
• Először itt találkoztam vele, egy negyvenes éveiben járó férfi, magas, sötétbarna hajú, és olyan pisze orra van, mint nekem.
• Szemüveges, és keskeny álla van?
• Igen, pontosan.
• Szerintem a keresett személy Halmos István.
• Hát ismeri?
• Újságíró, akárcsak én, ugyanannál a lapnál dolgozunk, ide szokott járni kávézni.
• Micsoda szerencse! El tudna nekem intézni vele egy találkozót?
• Természetesen.

Miután befejezték a reggelizést, Eszter elindult, hogy egy kis sétát tegyen a városban. András jött vele. Sokáig beszélgettek, amíg el nem értek a Duna partra. Ott elváltak egymástól, s Eszter egyedül maradt a gondolataival. Visszagondolt arra, hogy miket mesélt neki az anyja az apjáról. Még a háború előtt ismerték meg egymást, és hamar tudták, hogy egymáshoz tartoznak. Össze is házasodtak, de kitört a világháború és az apját behívták munkaszolgálatra. Itt Magyarországon egyre rosszabb lett a helyzet zsidóként, ezért Eszter anyja kivándorolt Amerikába egy rokonához. Azt már el sem tudta mondani férjének, hogy gyereket vár. Ő volt Eszter.

*

István az irodában ült írógépe előtt, s maga elé bámult, mintha csak ihletre várna. Nem tudta összeszedni magát, a sok fájó emlékek minduntalan betöltötték elméjét, és nem is tudott másra gondolni. Miután visszajött a háború után, egy összeroskadt, lerombolt országot talált, s régi otthonában új lakókat, akik semmit sem tudtak szeretett feleségéről. Sokáig kereste őt, hónapokig kijárt a pályaudvarra, nézte a hirdetéseket, még a Vöröskereszthez is elment, de ott sem tudtak neki segíteni. Újságíró lett, abból kereste a kenyerét. Bár feleségét elvesztette, eszébe sem jutott újra nősülni, senkit nem talált, aki Sárához hasonló volt.

Merengéséből András rázta fel, aki megszólította.

• Nem megy most az írás?
• Ki kell szellőztetnem a fejem.
• Menj el sétálni, az jót fog tenni.
• Igazad van.
• Most jut eszembe, szeretne veled valaki találkozni.
• Ki?
• Egy ifjú hölgy, Eszter, Amerikából jött.
• Miért?
• Szeretne veled megismerkedni.
• Hát jó miért ne? Hol tudok vele találkozni?
• Legyél holnap kettőkor a Városligetben jó?
• Jó.

*

Eszter annyira várta a találkozást, hogy már fél kettőkor ott volt a Városligetben. Nem tudott mit csinálni, hát leült egy padra és az arra járó embereket szemlélte. Elhaladt előtte, egy idős házaspár, akik galambokat etettek kenyérdarabokkal. Aztán jött egy kutyáját sétáltató férfi. Sietett, mintha üldöznék, a kutya mégis megállt Eszter lábainál és elkezdte szaglászni. A férfi megpróbálta elhúzni, de a nagy testű kutya nem engedett. Eszter megsimogatta a kutyát, majd elküldte, s a férfi folytathatta sietős útját. Kicsit később egy kisiskolás csoport masírozott át a fák alatt, mint egy kis hadsereg. Mindenkinek meg volt a párja, s olyan egyenes sorban jártak, mintha csak erre képezték volna ki őket. Egyszer egy kislány kilépett a sorból, hogy felszedjen egy gyönyörű bordó levelet a földről, de a kísérő tanár azonnal ráförmedt és visszaparancsolta a sorba. Olyan hosszúra nyúlt az a fél óra, mintha két órája ott ült volna. Fölfedezett egy ottfelejtett újságpapírt, s beleolvasott. Volt benne egy cikk a háborús bűnösökről és egy emberről, aki felkutatja őket. Érdekesnek ígérkezett a cikk, viszont amikor fölpillantott az újságból, meglátta Halmos Istvánt.

Ott állt előtte, egy szót sem szólt, úgy állt ott, mint aki válaszra vár.

• Köszönöm, hogy eljött
• Nem tesz semmit.
• Tudja amikor először megláttam Önt a kávézóban, annyira ismerősnek tűnt, hogy muszáj volt utánajárnom.
• Itt vagyok.

Leült Eszter mellé a padra s várta, hogy folytassa Eszter a beszélgetést.

• Nem tudom honnan ismerős, talán ismerte az anyámat.
• Hogy hívják?
• Weisz Sára.
• Hogy mondta?
• Weisz Sára a leánykori neve.

István nem hitt a fülének. Miket beszél ez a hölgy? Az nem lehet, hogy az ő anyja a Sára.

• Mióta él kint Amerikában?
• Még a háború idején ment ki, mert a férjét behívták munkaszolgálatra, és nem tartotta biztonságosnak ezt az országot.
• Hogy hívták a férjét?
• Valamilyen István.

Most már biztos, hogy ő az. Istvánt elmondhatatlan érzés töltötte el. Rátalált volna feleségére több mint húsz év után? És ha ez igaz, akkor ez a hölgy itt a saját lánya? Az élete végre teljes lehet a családjával?

Eszter csak nézte Istvánt és benne is megfogalmazódott, amit nem mondtak még ki egymásnak. Megtalálták családjuk hiányzó tagját.

A nap hátralévő részét együtt töltötték, sok mondanivalójuk volt egymásnak, sok bepótolni való. Eszter még aznap este megírta anyjának az örömhírt, és kérte, hogy amint megkapja a levelet, a lehető leghamarabb utazzon ide. Egyesíteni kell a régen elszakított családot.