Reptéren
Együtt vagyunk mi,
otthoniak, együtt várjuk őt, kit hosszú időre elvettek tőlünk.
Mikor megérkezünk már látom a gépe nevét a táblán
feltüntetve, tehát mindjárt megérkezik. A kijelzőn kigyúl a
zöld lámpa, s mi megnyugszunk, hogy a gépe épségben leszállt,
és már csak percek kérdése, hogy meglássuk amint újra hazai
földet tapos eltévedt lába.
Saját izgalmunkat egy kis
csevegéssel, s poénkodással leplezzük, miközben mindenkinek az
jár a fejében, vajon mikor látjuk meg őt. Vajon hogy néz most
ki? Meggyötörten, fásultan, reményvesztetten? Vagy ez az egész a
külsején nyomot sem hagyott? Fel fogom egyáltalán ismerni? Ekkor
a sok kicsi fekete lapocska eszeveszett pörgésbe kezd, majd újabb
járatok kiírása után megállapodik egy helyen. A római gép
ezúttal az oszlop tetejére kerül, miből azonnal tudom, hogy
nemsokára ideérnek az utasok. Fel is kerekedünk, s közelebb
megyünk ahhoz a bizonyos ajtóhoz, ahonnan utasok százai nyernek
bebocsájtást a csodás Budapestre nap mint nap. Még így is
megtartjuk a távolságot, de most már szemben állunk az ajtóval.
Egyre többen gyűlnek e hely köré, névtáblákat szorongatva,
vörös rózsát rejtegetve, türelmetlenül állva a kijárat előtt.
Az utasok jönnek is, családok kis gyerekkel, idős párok, fiatal
lányok, kalandvágyó férfiak. De ő még nincs itt. Egyenruhába
öltözött pilóták haladnak végig büszkén, méltóság teljesen
az elkerített folyosón, s mi önkéntelenül is utánuk nézünk,
követjük őket szemünkkel. Néhányan már megtalálták a rájuk
várakozókat, heves csókok csattannak el, erős emberek kezet
ráznak, barátok ölelkeznek. Ő sem várakoztat meg minket, egyszer
csak kilép egy hosszú hullámos barna hajú nő. Amint meglát arca
felderül, mi pedig megkönnyebbülten sóhajtunk föl, tudjuk most
már vége, ezután minden rendbe jön.