Reptéren
Együtt vagyunk mi,
otthoniak, együtt várjuk őt, kit hosszú időre elvettek tőlünk.
Mikor megérkezünk már látom a gépe nevét a táblán
feltüntetve, tehát mindjárt megérkezik. A kijelzőn kigyúl a
zöld lámpa, s mi megnyugszunk, hogy a gépe épségben leszállt,
és már csak percek kérdése, hogy meglássuk amint újra hazai
földet tapos eltévedt lába.
Saját izgalmunkat egy kis
csevegéssel, s poénkodással leplezzük, miközben mindenkinek az
jár a fejében, vajon mikor látjuk meg őt. Vajon hogy néz most
ki? Meggyötörten, fásultan, reményvesztetten? Vagy ez az egész a
külsején nyomot sem hagyott? Fel fogom egyáltalán ismerni? Ekkor
a sok kicsi fekete lapocska eszeveszett pörgésbe kezd, majd újabb
járatok kiírása után megállapodik egy helyen. A római gép
ezúttal az oszlop tetejére kerül, miből azonnal tudom, hogy
nemsokára ideérnek az utasok. Fel is kerekedünk, s közelebb
megyünk ahhoz a bizonyos ajtóhoz, ahonnan utasok százai nyernek
bebocsájtást a csodás Budapestre nap mint nap. Még így is
megtartjuk a távolságot, de most már szemben állunk az ajtóval.
Egyre többen gyűlnek e hely köré, névtáblákat szorongatva,
vörös rózsát rejtegetve, türelmetlenül állva a kijárat előtt.
Az utasok jönnek is, családok kis gyerekkel, idős párok, fiatal
lányok, kalandvágyó férfiak. De ő még nincs itt. Egyenruhába
öltözött pilóták haladnak végig büszkén, méltóság teljesen
az elkerített folyosón, s mi önkéntelenül is utánuk nézünk,
követjük őket szemünkkel. Néhányan már megtalálták a rájuk
várakozókat, heves csókok csattannak el, erős emberek kezet
ráznak, barátok ölelkeznek. Ő sem várakoztat meg minket, egyszer
csak kilép egy hosszú hullámos barna hajú nő. Amint meglát arca
felderül, mi pedig megkönnyebbülten sóhajtunk föl, tudjuk most
már vége, ezután minden rendbe jön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése