Bál

A Bál

Egész este az önfeledten táncoló párokat figyelte. Köztük volt nővére is, kiért egykor odáig volt, de a dolgok megváltoztak. A partnerek cserélődtek. Ahogy a parkett szélén álldogált hol közelebb, hol távolabb került. Áhítattal nézte a boldogságot az arcokon, a sugárzó szemeket, a boldog mosolyokat. Nem érdekelte, hogy a párok összeillenek-e vagy sem, ő az egyetértésüket látta. A közös megegyezésüket, a szövetségüket, mely összetartotta őket.

Nagy reményekkel érkezett a Bálba. Úgy hitte az otthoni kevésbé komoly összejövetelek végeztével, a nyílt terepen végre valódi, őszinte sikert érhet el. Mennyit készült az eseményre, a múltat feledni próbálta miközben ékesítette magát. A régi sebek, a régi emlékek még benne voltak, de kész volt őket maga mögött hagyni.

A kastély kívülről csodásan feldíszítve állt tárt ajtókkal, ahová a benti fény, a csillogás, a zene vonzotta be az embereket. Kívülről annyira hívogató látványt nyújtott, hogy eszébe sem jutott, hogy nehézségek adódhatnak oda belépve. Lassan kiszállt a kocsiból, s elengedte azt a biztosan tartó kezet, mely eddig mindig a közelben volt, bármi történjék is. Vegyes érzelmekkel vágott neki a hatalmas lépcsősornak, mely a felcicomázott épületbe vezetett, de eltökélten tette meg a lépéseket.

Az első kép megdöbbentette, a másodiktól elképedt, a harmadik elkeserítette. Az emberek nagy része a teremben egyáltalán nem hasonlított rá. Nem olyan ruhát hordtak, mint ő, nem azt a pezsgőt itták, nem azt a táncot járták. Hogy fog ide beilleszkedni ? - gondolta kétségbeesetten. Ezt nem lehet megszokni. Ezeknek az embereknek teljesen más a felfogása, mint neki. Mellélépett egy nem éppen délceg fiatalember, rámosolygott és kezet csókolt. Ettől kissé megenyhült, s engedte magát vezetni, de hamar leszakadt a kísérő karról, miután az másfele tévedt. Egy hatalmas csillár világította be a fő helységet, mely zsúfoltságig tele volt. Körbejárta a termet, számtalan elismerő mosolyt kapott, de valahogy egyik sem volt az igazi. Őszintének hatott, de nem hatolt a legbelsejébe, ahol érezhette volna, hogy attól a szíve megdobban. Ki is tért a további bókoló arcok elől, s meghúzódott egy virágokkal felfuttatott díszes oszlop mellett. Nem akarta magát kirekeszteni a társaságból, hiszen nincs szörnyűbb, mint a tömegben egyedül lenni. Szóba elegyedett, eszmecserét folytatott, de tudta az estének még nincs vége. Így nem érhet véget.

Egyszer csak meglátott egy jól ismert arcot. Önkéntelenül is elmosolyodott. Megtudta, hogy nem ez az egyetlen terem, s a legjavát még nem is látta. A sűrű tömeg útvesztőjén kellet átverekednie magát, hogy megtalálja azt a kicsiny báltermet, ahol az igazi táncparkett várja.

Rögtön fölkerekedett, nem veszítette szem elől barátját, sietett utána, s meglelte a helyet, amiért eljött ezen az estén a bálba. Az itteni dekoráció visszafogottabb volt, mint az előző óriás teremben, de valahogy mégis több eleganciát sugárzott. Tisztaság és szépség áradt belőle. Fehér rózsákkal borított oszlopok, apró égősorok, melyek kis drágakövekként csillogtak, s a hatalmas ablakokat szegélyező fehér függönyök emelték a terem fényét.

Egyre több ismerőst fedezett föl a tömegben, s örömmel konstatálta, hogy végre megtalálta a helyét.

A köszöntéseken és az udvariassági csevegéseken túl azonban valami még hiányzott. Azt est fénypontja még mindig nem érkezett el. Sokaknak rendkívül örült, de mégsem azért érkezett ide, hogy apró-cseprő témákról beszélgessen, hanem valami más hozta ide. Valami hiányzott. Valaki hiányzott. Félre állt az ablak elé, ahonnan a hűs éji szellő fújta arcába a frissítő levegőt. Ő miért nincs itt ? - kérdezte magától. Rosszkor jöttem ? Nem vagyok még kész ? Nem kéne így éreznem?

A párokat figyelte, akik számára ezen az estén partnerükön kívül semmi sem létezett. Az andalító zene ritmusára mozogtak a csillogó parketten, s táncukból senki nem tudta őket kizökkenteni. Bár néhol egy-két pár felbomlott, valahogy mindig került helyükre valaki más. Tudta, hogy nem kéne magát nyomorultul éreznie, hiszen nem ő az egyetlen, aki a periférián áll, de valahogy mégis rosszul esett. Ilyenkor harcok dúltak belsejében, de nem engedte, hogy az elkeseredés úrrá legyen fölötte. Nem engedhette. A Bál nem állhat a boldogsága útjában.

Elhatározta, hogy kerít magának egy pohár frissítőt, de mivel ebben a teremben nem voltak kihelyezett asztalok, visszatért a nagy helységbe, ahonnan jött.

Az imént megnyert egy belső csatát, arca felragyogott, szája széles mosolyra húzódott, noha nem találta még meg amiért jött. Ez a kis arckifejezés, az érzelmek tükrözése valahogy behatoltak belsejébe is, mert elkezdte élvezni az estét. Értékelte a hangulatot a sok szépséget, a gyönyörű zenét.

Egy hosszú márvány pulton megnyerő külsejű pincérek mérték az italt, s készségesen töltöttek neki is egy pohárral. A karcsú nyakú talpas poharat szorongatva körbetekintett. Itt is szép táncot jártak, s milliónyi ékszer vonzotta a tekintetet. Ismét kapott sokat sejtető pillantásokat, de szíve mélyén tudta ez nem az igazi. Akárhányan, akárhányszor kérik föl táncra léphet ide-oda, pöröghet, foroghat, de tudta végül nem fog itt maradni, s akivel itt találkozott azt majd óvatosan maga mögött hagyja.

Harcok dúltak belsejében, de még mielőtt elkezdődhetne, tudta a kimenetelét.

Vissza sem nézett, s máris a kicsiny teremben találta magát az övéi között.

Itt mindenki úgy öltözött, mint ő, hasonlóak voltak az ékszereik, mégsem voltak unalmasak, vagy egyszínűek. Itt mindannyian ugyanazt a táncot járták. Azt a táncot, arra a zenére.

Ezúttal a boldog párokat látva arcáról nem hervadt le a mosoly, tudta ma este még ő is sorra kerül...